Tedd le a telefonod (legalább néha…)

Sajnos szinte mindannyiunknak ismerős az az élmény, ahogy akár két-három óra is eltűnik az életünkből a képernyőbámulás fekete lyukában. Hiszen a virtuális térben sokszor sokkal egyszerűbbek, kiszámíthatóbbak a játékszabályok, mint a való életben, és a jutalmak – legyen szó egy sikeresen teljesített küldetésről egy játékban, vagy a tegnapi #healthyfood ebédünkre kapott 87. lájkról –, sokkal gyorsabban begyűjthetőek, mint a valóságban.

Kutatások igazolják, hogy az okostelefonok használata, a gyakorlatilag folyamatos jelenlét a közösségi felületeken dopamint szabadít fel az agyban. Ugyanazt a nagyfokú örömérzetet biztosító vegyületet, ami alkohol vagy más drogok fogyasztásakor, vagy szerencsejáték során pénznyeremény esetén szabadul fel, és okoz függőséget. Vagyis az internet-függőség nemcsak egy jól hangzó kifejezés, amivel olyan könnyen dobálózunk, ha a környezetünkben lévő tizenévesekre gondolunk, hanem egy konkrét, kézzelfogható jelenség, melynek neurobiológiai háttere van.

Amellett, hogy e függőség (mint bármilyen MÁS függőség) károsan befolyásolhatja a részvételünket a mindennapi való életben – el nem végzett feladatok, lekésett határidők, romló iskolai vagy munkahelyi teljesítmény, családi vagy baráti kapcsolatok meglazulása vagy akár megszakadása –, más negatív hatásai is lehetnek a sem idejében, sem tartalmában nem korlátozott “képernyőfogyasztásnak”. Ahogy bámulatosan rövid idő alatt képesek vagyunk hozzászokni, hogy szinte azonnal juthatunk információkhoz, vagy kapcsolatba léphetünk valakivel Messengeren, Viberen, Snapchaten, úgy veszítjük el a türelmünket arra, hogy vágyainkat késleltetve várakozni tudjunk.

Amilyen gyorsan hozzászokunk ahhoz, hogy rövid erőfeszítéseinket gyors jutalom követi a Candy Crushban vagy az Angry Birdsben, vagy ahhoz, hogy szomorúságunkat egy kis cicásvideóval gyógyítsuk, olyan sebességgel veszítjük el a képességünket arra, hogy tartalmazni tudjuk saját negatív érzéseinket, vagy hogy megbirkózzunk a minket kívülről érő, és a bennsőnkből fakadó frusztrációkkal.

Ha pedig egyre-másra csak az aprócska, könnyen elérhető célokra koncentrálunk csupán, nem lesz ahhoz kitartásunk, hogy összetettebb, távolabbi, nagyobb célokért dolgozzunk kitartóan, amikor a jutalom csak hónapok vagy évek múltán várható (mint pl. egy nyelvvizsga megszerzése, egy új vállalkozás felépítése, egy gyengélkedő, de még megmenthető párkapcsolat meggyógyítása esetén). Kitartásunk csökkenésével viszont nagy valószínűséggel egyre több és több frusztrációval fogunk szembesülni, hiszen egyre kisebb lesz az esélye, hogy célt érünk. Ami ismételten a könnyű jutalom irányába terel majd minket. Ezzel a kör bezárul…

Könnyű persze azzal védekezni, hogy a bármely pillanatban elérhető ingeráradat nagyszerű ellenszere a fenyegető unalomnak, és lám, mennyivel kellemesebb helyzetben vagyunk mi, a 21. század gyermekei, mint például kedvenc Jane Austen regényeink hősnői, akik egész nap legfeljebb hímezgethettek, ha nem akartak beleőszülni a semmittevésbe. De a kézenfekvő, önigazoló mondatok gyártásakor érdemes egy pillanatra megállni, és meghallgatni, mit mond Manoush Zomorodi ebben a TED videóban az unatkozás jótékony hatásairól:

Az unalom hasznos. Észre sem vesszük, hogy amikor nem a külső ingerek feldolgozásával van elfoglalva az agyunk, olyankor támadnak a legkreatívabb gondolataink, olyankor lelhetünk rá a bennünket már régóta foglalkoztató problémáink megoldására.

Az agyunk ilyenkor leltároz, és előkészíti, hogy milyen lépésekre van szükségünk a következő célunk eléréséhez. Ilyenkor ugyanis elegendő ideje és erőforrása van a tudatunknak, sőt, méginkább a tudatalattinknak arra, hogy elmélyüljön egy adott téma feldolgozásában. Az elmélyülés pedig értelemszerűen sokkal hatékonyabb lelki, mentális, gondolkodási munkát eredményez, mint ha félpercenként-percenként kizökkenünk, vagy kizökkentjük magunkat egy folyamatból azzal, hogy “csak az emailjeimet nézem meg”, vagy hogy “jaj, hogy is hívják azt a színészt, aki Thort játssza”, esetleg hogy “hú, le kellene foglalni a színházjegyeket a Mama születésnapjára”, stb. stb. stb… Gondolom, nem csak velem fordult már elő, hogy csupán annyit szerettem volna megnézni a telefonomon, hogy mennyi az idő, de aztán üzenetek megválaszolása lett a vége. Majd miután pedig eltettem a telefont, utána újra meg kellett néznem, hogy mennyi az idő. Ismerős? 🙂

Kutatások szerint míg 10 éve csak minden 3. percben váltottunk fókuszt munka közben, ez napjainkra 45 másodpercre csökkent átlagosan.

Ez nem csupán az elmélyült hatékony munkavégzést, tanulást, problémamegoldást akadályozza, hanem rengeteg erőforrást is felemészt, hiszen agyunknak minden egyes váltás plusz energiabefektetést jelent. Legközelebb, ha “csak meg akarjuk nézni”, hogy történt-e valami a Facebookon, talán érdemes erre is gondolni.

Ugyanígy velejárója a fokozott online jelenlétnek, hogy önértékelésünk, és az önmagunkról alkotott kép alapjait áthelyezzük egy olyan  közegbe, ahonnan a reakció nem a valóságra érkezik, hanem az általunk gondosan megszűrt tartalomra. Elkezdjük aszerint értékesnek, szerethetőnek, figyelemreméltónak, különlegesnek, vagy éppen ellenkezőleg, unalmasnak, visszautasítottnak érezni magunkat, az alapján, hogy hány lájkot kap a legújabb fotónk, vagy hány kommentet egy bejegyzésünk. Miközben azt látjuk, hogy mindenki más a “környezetünkben” (Facebook falunkon) gyönyörű, boldog, sikeres, világot lát, díjakat nyer, stb, stb, stb. Hiszen miért is osztanák meg mások a kudarcaikat, a kétségeiket, a tévedéseiket, vagyis életük árnyékos oldalát, mikor mi magunk sem ezekkel töltjük meg a közösségi felületeket.

Észlelésünket ezáltal masszívan becsapja az a jelenség, hogy mások életének válogatottan sugárzó csúcspontjaihoz hasonlítjuk szinte folyamatosan a saját így-úgy csordogáló életünket, a bkv-n töltött órákat, a maradék rakottkrumpliból álló ebédünket, vagy a lomtalanítással töltött hétvégéket.

Ebből az összehasonlításból pedig nem jöhetünk ki győztesen. Ezért is keressük – néha elkeseredetten – a visszaigazolásokat mi is a virtuális térben saját, sokszor kozmetikázott csillogásunk megosztásával – ám az így érkező pozitív megerősítések csak ideig-óráig képesek betölteni az előbbi, egyenlőtlen összehasonlításból eredő űrt… Ez az ördögi kör is bezárulni látszik.

Fontos tudnunk, hogy hány és hány helyről harcolnak a figyelmünkért. A figyelmünk árucikké vált az elmúlt években, évtizedekben. A tévé- és rádióműsorok, a nyomtatott és az online felületek feldolgozhatatlan mennyiségben árasztják felénk az információt. És ebben a versenyben minél színesebb-szagosabb, egyszerűbben érthető, jutalmazó egy üzenet (legyen az egy jól megkomponált reklám vagy egy napi bölcsesség fekete háttérrel fehér keretben), annál könnyebben birtokolhatja figyelmünket. Vagyis birtokolhat minket néhány percre, kiszorítva így azt, ami esetleg hosszabb távon jóval fontosabb lenne: figyelem a valódi kapcsolatainkra (és nem a volt osztálytársunk unokatestvérének legkisebb gyerekének fotója), egy valós időben és térben (nem egy csetablakban) lezajló beszélgetés a barátainkkal, az ebédem illata, íze, színe (és nem a 42. MitEttemMa-blogbejegyzés egy fitnesz-influenszertől).

Ugyanakkor egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy az információtechnológia mindenestül káros, kukába az egésszel, és költözzünk vissza a jurtákba. Rengeteg hasznos tartalmat találhatunk, ha célzottan keresünk a neten, és valóban fontos, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk kommunikálni azokkal is, akik térben távolabb vannak tőlünk, és igen, simán egy kis kikapcsolódásra is megszámlálhatatlan lehetőséget nyújt a virtuális tér. A kulcs a tudatosság. Hogy aktívan figyeljem, mennyi időt töltök a kütyüim képernyőjét bámulva, és tudatosan szűrjem, milyen tartalmakhoz jutok így hozzá. Ahogyan az elfogyasztott étellel kapcsolatban, úgy az elfogyasztott tartalmakkal kapcsolatban is érdemes feltennünk a kérdést magunknak: hasznos ez a számomra?

Jót teszek magammal, ha ezeket az információkat beengedem a tudatomba, a gondolataimba, a lelkembe? A tudatosságot gyakorolni kell, hogy egyre rutinosabban, egyre automatikusabban legyünk képesek kiszakítani magunkat a virtuális térből, és belépni a jelenbe, ahol feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. Ahhoz pedig, hogy őszintén válaszolni is tudjunk rájuk, nem árt egy kis önismeret.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mentén álmodtuk meg Dáviddal a Kütyümentes jelenbehozó hétvégét. A Kütyümentes hétvégén két napra félretesszük a telefonokat, tableteket, laptopokat, internetet, Facebookot, Instagramot, és helyettük olyan közös vagy befeléfigyelős tevékenységekkel, játékokkal töltjük a napot, amelyek segítik a jelen pillanat mélyebb megtapasztalását, megélését. A két nap során megdolgoztatjuk a különböző érzékszervi csatornáinkat, ellazulunk a tibeti hangtálak rezgéseire, belefeledkezünk a közös ételkészítésbe és annak elfogyasztásába, játszunk, beszélgetünk, hallgatunk, figyelünk. Magunkra. Egymásra.

Csupa olyan tevékenység kapott helyet a hétvége programjában, amikor az önmagunkra, egymásra, vagy a környezetre való intenzív odafigyelés segít abban, hogy alaposabban éljük meg a jelen pillanatot. Az ellazulást, meditációt, befelé figyelést támogató játékok pedig hozzájárulhatnak ahhoz, hogy belső utunkon egyre tovább és tovább haladva közelebb kerüljünk önmagunkhoz, hogy megtapasztalhassuk a valódi egység érzését.

Ha szeretnél egy kicsit kikapcsolódni a túlzott információáradatból, ha vágysz arra, hogy egy kis ideig csak befelé figyelj, akkor Téged is várunk a Kütyümentes jelenbehozó hétvégére a Belső Kuckóban november 24-25-én.

Mikor?

  1. 11. 24-25. Szombat reggel 9 órától vasárnap koradélutánig (ottalvós!)

Hol?

Belső Kuckó, Budapest, 1071 Dózsa György út 14. 2. em. 27.

Mennyiért?

A két napos esemény ára (két közös ebéddel) 20.000 Ft, pároknak 35.000 Ft.

A programot vezetik:

Fischer Gabi, szenzoros integrációs terapueta, pszichodráma asszisztens és

Molnár G. Dávid, oktató, zenész, hangtechnikus

Mit hozz magaddal?

Hálózsákot, fogkefét, vacsorát az első és reggelit a második napra, esetleg nassolni valót, nyitottságot, jókedvet és kíváncsiságot.

Mit hagyj otthon?

A kütyüidet 🙂

Jelentkezési határidő: 2018. november 15.

A csoport maximális létszáma 5 fő, a regisztrációt ezen az űrlapon keresztül tudod megtenni:

Kütyümentes jelenbehozó hétvége a Belső Kuckóban - Jelentkezési lap - 2018. 11. 24-25.

Szerző:

Fischer Gabi
szenzoros integrációs terapueta
pszichodráma asszisztens

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is! Köszi 🙂

Tedd le a telefonod (legalább néha…)

Sajnos szinte mindannyiunknak ismerős az az élmény, ahogy akár két-három óra is eltűnik az életünkből a képernyőbámulás fekete lyukában. Hiszen a virtuális térben sokszor sokkal egyszerűbbek, kiszámíthatóbbak a játékszabályok, mint a való életben, és a jutalmak – legyen szó egy sikeresen teljesített küldetésről egy játékban, vagy a tegnapi #healthyfood ebédünkre kapott 87. lájkról –, sokkal gyorsabban begyűjthetőek, mint a valóságban.

Kutatások igazolják, hogy az okostelefonok használata, a gyakorlatilag folyamatos jelenlét a közösségi felületeken dopamint szabadít fel az agyban. Ugyanazt a nagyfokú örömérzetet biztosító vegyületet, ami alkohol vagy más drogok fogyasztásakor, vagy szerencsejáték során pénznyeremény esetén szabadul fel, és okoz függőséget. Vagyis az internet-függőség nemcsak egy jól hangzó kifejezés, amivel olyan könnyen dobálózunk, ha a környezetünkben lévő tizenévesekre gondolunk, hanem egy konkrét, kézzelfogható jelenség, melynek neurobiológiai háttere van.

Amellett, hogy e függőség (mint bármilyen MÁS függőség) károsan befolyásolhatja a részvételünket a mindennapi való életben – el nem végzett feladatok, lekésett határidők, romló iskolai vagy munkahelyi teljesítmény, családi vagy baráti kapcsolatok meglazulása vagy akár megszakadása –, más negatív hatásai is lehetnek a sem idejében, sem tartalmában nem korlátozott “képernyőfogyasztásnak”. Ahogy bámulatosan rövid idő alatt képesek vagyunk hozzászokni, hogy szinte azonnal juthatunk információkhoz, vagy kapcsolatba léphetünk valakivel Messengeren, Viberen, Snapchaten, úgy veszítjük el a türelmünket arra, hogy vágyainkat késleltetve várakozni tudjunk.

Amilyen gyorsan hozzászokunk ahhoz, hogy rövid erőfeszítéseinket gyors jutalom követi a Candy Crushban vagy az Angry Birdsben, vagy ahhoz, hogy szomorúságunkat egy kis cicásvideóval gyógyítsuk, olyan sebességgel veszítjük el a képességünket arra, hogy tartalmazni tudjuk saját negatív érzéseinket, vagy hogy megbirkózzunk a minket kívülről érő, és a bennsőnkből fakadó frusztrációkkal.

Ha pedig egyre-másra csak az aprócska, könnyen elérhető célokra koncentrálunk csupán, nem lesz ahhoz kitartásunk, hogy összetettebb, távolabbi, nagyobb célokért dolgozzunk kitartóan, amikor a jutalom csak hónapok vagy évek múltán várható (mint pl. egy nyelvvizsga megszerzése, egy új vállalkozás felépítése, egy gyengélkedő, de még megmenthető párkapcsolat meggyógyítása esetén). Kitartásunk csökkenésével viszont nagy valószínűséggel egyre több és több frusztrációval fogunk szembesülni, hiszen egyre kisebb lesz az esélye, hogy célt érünk. Ami ismételten a könnyű jutalom irányába terel majd minket. Ezzel a kör bezárul…

Könnyű persze azzal védekezni, hogy a bármely pillanatban elérhető ingeráradat nagyszerű ellenszere a fenyegető unalomnak, és lám, mennyivel kellemesebb helyzetben vagyunk mi, a 21. század gyermekei, mint például kedvenc Jane Austen regényeink hősnői, akik egész nap legfeljebb hímezgethettek, ha nem akartak beleőszülni a semmittevésbe. De a kézenfekvő, önigazoló mondatok gyártásakor érdemes egy pillanatra megállni, és meghallgatni, mit mond Manoush Zomorodi ebben a TED videóban az unatkozás jótékony hatásairól:

Az unalom hasznos. Észre sem vesszük, hogy amikor nem a külső ingerek feldolgozásával van elfoglalva az agyunk, olyankor támadnak a legkreatívabb gondolataink, olyankor lelhetünk rá a bennünket már régóta foglalkoztató problémáink megoldására.

Az agyunk ilyenkor leltároz, és előkészíti, hogy milyen lépésekre van szükségünk a következő célunk eléréséhez. Ilyenkor ugyanis elegendő ideje és erőforrása van a tudatunknak, sőt, méginkább a tudatalattinknak arra, hogy elmélyüljön egy adott téma feldolgozásában. Az elmélyülés pedig értelemszerűen sokkal hatékonyabb lelki, mentális, gondolkodási munkát eredményez, mint ha félpercenként-percenként kizökkenünk, vagy kizökkentjük magunkat egy folyamatból azzal, hogy “csak az emailjeimet nézem meg”, vagy hogy “jaj, hogy is hívják azt a színészt, aki Thort játssza”, esetleg hogy “hú, le kellene foglalni a színházjegyeket a Mama születésnapjára”, stb. stb. stb… Gondolom, nem csak velem fordult már elő, hogy csupán annyit szerettem volna megnézni a telefonomon, hogy mennyi az idő, de aztán üzenetek megválaszolása lett a vége. Majd miután pedig eltettem a telefont, utána újra meg kellett néznem, hogy mennyi az idő. Ismerős? 🙂

Kutatások szerint míg 10 éve csak minden 3. percben váltottunk fókuszt munka közben, ez napjainkra 45 másodpercre csökkent átlagosan.

Ez nem csupán az elmélyült hatékony munkavégzést, tanulást, problémamegoldást akadályozza, hanem rengeteg erőforrást is felemészt, hiszen agyunknak minden egyes váltás plusz energiabefektetést jelent. Legközelebb, ha “csak meg akarjuk nézni”, hogy történt-e valami a Facebookon, talán érdemes erre is gondolni.

Ugyanígy velejárója a fokozott online jelenlétnek, hogy önértékelésünk, és az önmagunkról alkotott kép alapjait áthelyezzük egy olyan  közegbe, ahonnan a reakció nem a valóságra érkezik, hanem az általunk gondosan megszűrt tartalomra. Elkezdjük aszerint értékesnek, szerethetőnek, figyelemreméltónak, különlegesnek, vagy éppen ellenkezőleg, unalmasnak, visszautasítottnak érezni magunkat, az alapján, hogy hány lájkot kap a legújabb fotónk, vagy hány kommentet egy bejegyzésünk. Miközben azt látjuk, hogy mindenki más a “környezetünkben” (Facebook falunkon) gyönyörű, boldog, sikeres, világot lát, díjakat nyer, stb, stb, stb. Hiszen miért is osztanák meg mások a kudarcaikat, a kétségeiket, a tévedéseiket, vagyis életük árnyékos oldalát, mikor mi magunk sem ezekkel töltjük meg a közösségi felületeket.

Észlelésünket ezáltal masszívan becsapja az a jelenség, hogy mások életének válogatottan sugárzó csúcspontjaihoz hasonlítjuk szinte folyamatosan a saját így-úgy csordogáló életünket, a bkv-n töltött órákat, a maradék rakottkrumpliból álló ebédünket, vagy a lomtalanítással töltött hétvégéket.

Ebből az összehasonlításból pedig nem jöhetünk ki győztesen. Ezért is keressük – néha elkeseredetten – a visszaigazolásokat mi is a virtuális térben saját, sokszor kozmetikázott csillogásunk megosztásával – ám az így érkező pozitív megerősítések csak ideig-óráig képesek betölteni az előbbi, egyenlőtlen összehasonlításból eredő űrt… Ez az ördögi kör is bezárulni látszik.

Fontos tudnunk, hogy hány és hány helyről harcolnak a figyelmünkért. A figyelmünk árucikké vált az elmúlt években, évtizedekben. A tévé- és rádióműsorok, a nyomtatott és az online felületek feldolgozhatatlan mennyiségben árasztják felénk az információt. És ebben a versenyben minél színesebb-szagosabb, egyszerűbben érthető, jutalmazó egy üzenet (legyen az egy jól megkomponált reklám vagy egy napi bölcsesség fekete háttérrel fehér keretben), annál könnyebben birtokolhatja figyelmünket. Vagyis birtokolhat minket néhány percre, kiszorítva így azt, ami esetleg hosszabb távon jóval fontosabb lenne: figyelem a valódi kapcsolatainkra (és nem a volt osztálytársunk unokatestvérének legkisebb gyerekének fotója), egy valós időben és térben (nem egy csetablakban) lezajló beszélgetés a barátainkkal, az ebédem illata, íze, színe (és nem a 42. MitEttemMa-blogbejegyzés egy fitnesz-influenszertől).

Ugyanakkor egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy az információtechnológia mindenestül káros, kukába az egésszel, és költözzünk vissza a jurtákba. Rengeteg hasznos tartalmat találhatunk, ha célzottan keresünk a neten, és valóban fontos, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk kommunikálni azokkal is, akik térben távolabb vannak tőlünk, és igen, simán egy kis kikapcsolódásra is megszámlálhatatlan lehetőséget nyújt a virtuális tér. A kulcs a tudatosság. Hogy aktívan figyeljem, mennyi időt töltök a kütyüim képernyőjét bámulva, és tudatosan szűrjem, milyen tartalmakhoz jutok így hozzá. Ahogyan az elfogyasztott étellel kapcsolatban, úgy az elfogyasztott tartalmakkal kapcsolatban is érdemes feltennünk a kérdést magunknak: hasznos ez a számomra?

Jót teszek magammal, ha ezeket az információkat beengedem a tudatomba, a gondolataimba, a lelkembe? A tudatosságot gyakorolni kell, hogy egyre rutinosabban, egyre automatikusabban legyünk képesek kiszakítani magunkat a virtuális térből, és belépni a jelenbe, ahol feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket. Ahhoz pedig, hogy őszintén válaszolni is tudjunk rájuk, nem árt egy kis önismeret.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok mentén álmodtuk meg Dáviddal a Kütyümentes jelenbehozó hétvégét. A Kütyümentes hétvégén két napra félretesszük a telefonokat, tableteket, laptopokat, internetet, Facebookot, Instagramot, és helyettük olyan közös vagy befeléfigyelős tevékenységekkel, játékokkal töltjük a napot, amelyek segítik a jelen pillanat mélyebb megtapasztalását, megélését. A két nap során megdolgoztatjuk a különböző érzékszervi csatornáinkat, ellazulunk a tibeti hangtálak rezgéseire, belefeledkezünk a közös ételkészítésbe és annak elfogyasztásába, játszunk, beszélgetünk, hallgatunk, figyelünk. Magunkra. Egymásra.

Csupa olyan tevékenység kapott helyet a hétvége programjában, amikor az önmagunkra, egymásra, vagy a környezetre való intenzív odafigyelés segít abban, hogy alaposabban éljük meg a jelen pillanatot. Az ellazulást, meditációt, befelé figyelést támogató játékok pedig hozzájárulhatnak ahhoz, hogy belső utunkon egyre tovább és tovább haladva közelebb kerüljünk önmagunkhoz, hogy megtapasztalhassuk a valódi egység érzését.

Ha szeretnél egy kicsit kikapcsolódni a túlzott információáradatból, ha vágysz arra, hogy egy kis ideig csak befelé figyelj, akkor Téged is várunk a Kütyümentes jelenbehozó hétvégére a Belső Kuckóban november 24-25-én.

Mikor?

  1. 11. 24-25. Szombat reggel 9 órától vasárnap koradélutánig (ottalvós!)

Hol?

Belső Kuckó, Budapest, 1071 Dózsa György út 14. 2. em. 27.

Mennyiért?

A két napos esemény ára (két közös ebéddel) 20.000 Ft, pároknak 35.000 Ft.

A programot vezetik:

Fischer Gabi, szenzoros integrációs terapueta, pszichodráma asszisztens és

Molnár G. Dávid, oktató, zenész, hangtechnikus

Mit hozz magaddal?

Hálózsákot, fogkefét, vacsorát az első és reggelit a második napra, esetleg nassolni valót, nyitottságot, jókedvet és kíváncsiságot.

Mit hagyj otthon?

A kütyüidet 🙂

Jelentkezési határidő: 2018. november 15.

A csoport maximális létszáma 5 fő, a regisztrációt ezen az űrlapon keresztül tudod megtenni:

Kütyümentes jelenbehozó hétvége a Belső Kuckóban - Jelentkezési lap - 2018. 11. 24-25.

Szerző:

Fischer Gabi
szenzoros integrációs terapueta
pszichodráma asszisztens

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is! Köszi 🙂

Share This